ének

Az emberi gégébõl eredõ zenei hang, illetve dallam.

Az énekhang képzése úgy történik, hogy a tüdõbõl kiáramló levegõ rezgésbe hozza a hangszálakat.
Ezek feszültségi fokától függ a hang magassága: a laza hangszál mélyebb, a feszes magasabb hangokat eredményez.
A hangok árnyalásáról, halkításáról és erõsítésérõl a szájüreg, az orr, a torok és a mellkas gondoskodik. Mindezek az éneklés technikájával valósíthatók meg.

Hosszú tanulás és gyakorlás kell ahhoz, hogy az énekes uralkodni tudjon a hangján. ►hangképzés

Az énekmûvészet feltétele a hangképzõ apparátus feletti uralom, a tiszta intonálás, a pontos artikuláció, illetve a szöveg megfelelõ elõadása, valamint az énekesnek az a kisugárzása, varázsa, amivel magával ragadja a közönséget.

madárének: ►bioakusztika
dadogás

Tamás megjegyzései: 
Ének]] A zene megnyilatkozásának az a módja, közege, mely az emberi hangot használja, ellenkezõleg a különféle mesterséges hangszerekkel, melyek többé-kevésbbé csak emberi hangnak utánzói. Az ének az emberi szóbeszéd mélyebb érzés és szenvedélyesség fokára emelt kifejezésének is nevezhetõ. Azért minél kevesebb érzés és szenvedélyességgel párosul az ének: annál közelebb esik a szóbeszédhez, mint a parlando, recitativo, szóval, az elbeszélõ ének-tételek. Ellenben minél jobban emancipálja magát a szóbeszéd kevés számu skálaközei majdnem egyenlõ magasságu v. mélységü hanghordozása s ritmikátlan lejtése alul: annál inkább megközelíti a mûvészeti szinvonalat s annál kifejezõbbé, jellemzõbbé s hatásosabbá válik. Az É. a régi görögök deklamatórius énekmodorától eltérõleg, igy emelkedett fokonkint eszményibb szinvonalra a keresztény egyházi zenében, mig végre a drámai zene, az opera kifejlõdésének korszakában a mûéneklés, a virtuózitás legmagasabb fokát érte el. É. egyházi, l. Egyházi ének.