Száz év atonalitás (HVG 2009. február 11.)
Az idén jubilál az atonális zene, amellyel az osztrák Arnold Schönberg megtörte a dúr és moll hangnemek évszázados uralmát. Schönberg 1909-ben alkotott Három zongoradarabjával szabott új irányt a 20. századi zeneszerzõi kísérletezéseknek. Õ maga inkább emancipált disszonanciáról beszélt, de a zeneelmélet atonálisként említi azokat a kompozíciókat, amelyekben az egyes harmóniai és dallamkombinációk minden korlátozás nélkül elõfordulhatnak -ellentétben az egy bizonyos hang köré épített (például D-dúr vagy g-moll) kompozíciókkal. Schönberg késõbb megpróbált mégis rendezõi elvet alkotni az atonális zenében, ezért kitalálta a dodekafon, vagyis 12 hangú zenét, amelynek egyik szerkesztõi vezérelve, hogy a darabokban addig nem lehet hangismétlés, amíg mind a 12 hangot nem hallottuk. Ezzel pedig iskolát teremtett, és ebbe -a második bécsi iskolába- tartoztak tanítványai, többek között Alban Berg és Anton Webern. Theodor W. Adorno német filozófus és kissé elfeledett komponista 1949-ben a zene felszabadításaként értelmezte Schönberg atonális forradalmát. Maga Schönberg viszont idõskorában már iróniával fogadta a híreket komponálási metódusának világméretû terjedésérõl: "Rendben, de írnak zenét is?" Néhány kortárs zeneszerzõ, köztük a lengyel Krzysztof Penderecki is zsákutcának érzi az avantgárd komponálást, ezért többen stílust váltanak, és újabban arra is gondot fordítanak, hogy közérthetõbb, könnyebben befogadható zenét írjanak.