Elődeinknek, ha szórakozni, táncolni akartak, lényegében két lehetőségük volt: vagy megvárják, amíg feltalálják a lemezjátszót, a rádiót, vagy elkezdtek a maguk szórakoztatására énekelni, zenélni, táncolni, ahogy szüleik is tették.
Ez utóbbiak voltak többen, és így alakult, élt tovább a népdal, népzene és néptánc.
Mivel turizmus és idegenforgalom sem volt még, ezért a különbözõ népek stílusai, hagyományai, hangszerei egymástól függetlenül fejlõdtek ki. Ezek különféle formákban, napjainkban is tovább élnek, de fõleg a szegény, kevésbé civilizált földrészeken, területeken.

A népzene több száz éves fogalmát a Nemzetközi Népzenei Tanács így definiálja: közösségben élõ emberek nem kottából megtanult, hanem szájhagyomány útján terjedõ zenéje.
Az õsi zene- és tánckultúra a folklór része; valamely nép vagy népcsoport hagyományának összessége, amelybe egyaránt beletartozik a hangszeres zene, a népdal és a néptánc.
Mindenütt zenélési alkalmakhoz, népszokásokhoz, jeles eseményekhez, az élet mindennapjaihoz kapcsolódik.
Szerzõjük általában ismeretlen, egymástól tanulják az emberek. Lejegyzésük csak utólag, tudományos kutatás céljából történik.

(Hazánkban a népzenekutatás Bartók és Kodály nevéhez kapcsolódik.)
Egyes népek jellemzõ hangszereken játsszák népzenéjüket (pl. balalajka -orosz, duda -skót), és sajátos táncot járnak rá.
►magyar népdal/ népzene

A műzenei alkotások ihletadó forrása, az örökké mozgásban lévő, átalakulásra, új életre hívható őserejű népzene.