A zeneszerzõ nem határozza meg mûvének minden részletét, paraméterét; elõadásmódja véletlenszerû, vagy az elõadó rögtönzéseire van bízva.

"Olyan zenei fejlõdésrõl van szó, amely meghatározott idõtartamon belüli véletlen események láncolata lesz, noha egyszersmind átfogóan megszabott irányt mutat". (Váncsa István)

A lényeg abban áll, hogy az aleatorikus zene nem egyetlen folyam az idõben, hanem több, variálható szakaszból áll, amelyek tetszõleges sorrendben játszhatók le.
Ennek a zenének nincs egy konkrét formája, hanem csak változatai léteznek, "számuk nem végtelen, bármelyik változat a mûvész által létrehozott alapelemek egy véletlenszerûen generált variációja csupán".

Az aleatorikus zene egyik meghatározója Karlheinz Stockhausen és 1956-os mûve, a Klavierstück XI. (A Kraftwerk munkásságára Stockhausen nagy hatást gyakorolt.)
Aleatorikus és dodekafon zenéket Szokolay Sándor is írt.

A véletlenszerû zene mûvelõi kifogyhatatlanok az ötletekbõl. Például vonalrendszert festettek egy akváriumra, majd az elõadó az úszkáló aranyhal mozgásával jelzett hangokat szólaltatta meg.

Az irányzat legszélsõségesebb ága a chance music.
Ezen a területen is jeleskedett John Cage, akinek jellemzõen van olyan mûve, melynek elõadása elõtt pénz feldobásával döntik el, hogy violinkulcsban vagy basszuskulcsban, gyors vagy lassú tempóban szólaltatják meg a zenedarabot.
Egy másik "alkotása" pedig csak szünetekbõl áll.
Így igazán érthetõ az irányzat elnevezése: alea = kocka, ill. chance = véletlen. Az "alea" (kocka) szóból létrehozott "aleatória" a klasszikus latinban sohasem létezett.

Aleatorikus zene számítógépen történõ "komponálására" ad lehetõséget az Aleatoric-Composer program. ►improvizálás, grafikus zene, szeriális zene, dodekafon