.

A hangjegyírás jelrendszer; a zene lejegyzése, olvasható formában történõ rögzítése (notáció).

"Ha nem õrzi a zenét az emlékezet, veszendõbe megy az, mert nem lehet leírni." - Sevillai Izidor (7. sz.)

A legõsibb "kottaírást" az egyiptomiak fejlesztették ki, melyben a különbözõ hangmagasságokat meghatározott kézjelek és karmozdulatok jelölték.
Bizonyítékok vannak arra, hogy Egyiptomban már a Kr. e. III. évezredben éltek a zenei írásbeliség eszközével.
A középkorban neuma segített a dallam felidézésében.
A legkorábbi egyértelműen zenei feljegyzésként felismerhető notáció Európában a IX., Kínában és Japánban a X. századból származik.

Az európai hangjegyírás a zenét vonalrendszerben, grafikusan ábrázolja: a függõleges tengelyen a hangmagasságot, a vízszintesen a hangok ritmusát (idõtartamát, idõbeli elhelyezkedésüket).
Ez azonban kevés ahhoz, hogy a zeneszerzõ úgy tudja leírni a mûvét, hogy az szándéka szerint elõadható legyen. Szükség van további elõadási jelekre, utasításokra. Ezekkel együtt a kotta már viszonylagos pontossággal tükrözi a mûvet.
Ám a legrészletesebb lejegyzéssel sem nélkülözhető az érzõ, értõ, értelmezõ elõadómûvész.
A zene lejegyzésének lehetõsége, igénye, és módja korszakonként, mûfajonként, irányzatonként igen eltérõ.

Egyes zeneszerzők -főleg az elektronikus zenében- a hagyományos zenei jelrendszert, a kottát grafikus jelekre váltották.
Ugyancsak új elemekkel gyarapodott azon zeneszerzők notációs készlete is, akik – teret hagyva az előadó választásának, rögtönzésének – műveiket csak részben vagy csak bizonyos elemeiben rögzítik.